Húsvéti képeslapok a '30-as és '40-es évekből
Volt idő, amikor még mindenki küldött húsvéti üdvözletet a távolabb élő rokonoknak, barátoknak. Amikor még úgy is célba értek a lapok és levelek, hogy nem használtak irányítószámot, utcanevet, házszámot. Amikor még kézzel írtak, gyöngybetűkkel. Mintha mese lenne vagy álom. Pedig volt ilyen, nem is régen. Most ebből az időből hoztam néhány húsvéti üdvözlőlapot férjem nagypapájának hagyatékából. Nézegetem a képeket, olvasgatom a rövid, gyöngybetűvel írt üzeneteket, némelyik igazán mosolyogni való. Elképzelem azt, aki a képeslapot rajzolja, a nyomdászt, a levélírót, postást, a címzett arcát, amint kézbe veszi ezeket is kis lapokat. És megbecsüli őket, elteszi a fiókba, a láda aljára, hogy 80-90 évvel később én is kézbe vehessem, gyönyörködhessek bennük. Hová lett ez a kedves gesztus, szép szokás? 100 év múlva az én unokáim és dédunokáim mit fognak nézegetni, kézbe venni ebből a korból? Néhány műanyag tojást, csokipapírt? Marad valami materiális, megfogható, mégis értékes, amit meg tud...